A nevem Alex Salvatore, 17 éves vagyok. Hosszú, fekete hajam és kék szemem van. Hat nyelven beszélek: franciául, magyarul, finnül, spanyolul, angolul és németül. Alaszkában születtem, de Finnországban éltem.
Persze a szülinapjaimat Amerikában ünnepeltük meg, ám minden tönkrement egy bizonyos éjszakán, mikor elvesztettem azt a két embert, akik a világon mindennél fontosabbak voltak nekem.
"Hét éves voltam. Éppen Alaszkában tartózkodtunk a kis erdei házunkban. Minden télen odautaztunk, hogy megünnepeljük a szülinapomat és a karácsonyt. Ez idén sem volt másképp.
Egy nap viszont beköszöntött a tragédia: egyik este az emeleten, a szobámban társasoztunk, kint hóvihar tombolt. Már egy jó ideje tartott a játék, mikor zajt hallottunk lentről.
Apa lement megnézni, hogy mi az. A hang nem múlt el. Sőt! Egyre hangosabb lett, végül apa kiáltását hallottuk, aztán a lépcsőn felfelé igyekvő lépteket. Anya védekezően elém állt, ő is tudta, hogy baj van. Ekkor kivágódott az ajtó, és egy nagy, fekete bundájú, vörösen izzó szemű farkas lépett be a szobába.
A szájából vér folyt. Tudtam, hogy kinek a vére az. Apáé. A szörny ránk támadt. Anya egy ideig próbálta feltartani, de nem sikerült neki. Mielőtt a vadállat elharaphatta volna a torkát, még rám nézett.
-M-Me....Menekülj kicsim! - kiáltotta, majd a szép zöld szemeiből eltűnt az élet.
Ijedten néztem rá, de rögtön cselekedtem. Kiugrottam az ablakon. Az üvegszilánkok megvágták a testemet, de nem érdekelt. Csak futottam le a meredek, havas dombon.
Az orromig sem láttam a hóvihar miatt. A nagy menekülés közben megcsúszott a lábam a hóban, és gurulni kezdtem, majd fejjel nekivágódtam valaminek. Rögtön elájultam.
Feltételezésem szerint, másnap tértem magamhoz. Féltem, de tudtam, hogy vissza kell mennem néhány dologért, így visszasétáltam. Mikor a házhoz értem, félve léptem be a nyitott ajtón. Se anya, se apa holttestét nem láttam.
Felkaptam a családi fotóalbumot, az apától kapott korcsolyámat és a virágmagvakat, amiket még anya adott nekem. Ezekkel a dolgokkal hagytam el a házat, és indultam el mezítláb, egy pólóban és egy rövidnadrágban a buszmegállóhoz.
Volt nálam egy kis pénz, így eljutottam a kanadai kikötőhöz. Ott szereztem a közeli boltban egy apró gumicsónakot, amibe bele tudtam tenni a dolgaimat, majd a dokkra sétáltam, és vízre helyeztem a kis Titanicomat, ezután beleugrottam a vízbe.
A számba vettem a csónak madzagát, és úgy kezdtem el úszni. A víz hideg volt. Már kb. kilenc órája úszhattam, mikorra éreztem, hogy átfagytam. Csodával határos módon találtam egy jégtáblát. Rögtön felmásztam rá, felhúztam a csónakot is, majd összekuporodtam. Így próbáltam felmelegedni.
Nem tudom, hogy mióta fekhettem úgy, de egyszer csak kürthangot hallottam. Egy hajó állt meg a jégtáblám mellett, aminek emberek kiabáltak a fedélzetén, majd egy barna hajú, barna szemű férfi mászott le hozzám.
- Mi a neved? - kérdezte és a karjaiba vett.
- A-Alex Salvatore. A cs-csónakom - néztem fáradtan az említett tárgyra.
- Dan, hozd fel a csónakban lévő dolgokat! - szólította fel a férfi a hajón lévő említettett, majd bevitt egy meleg helyre."
 |
| Mike Niimäki |
Innentől megfordult velem a világ. Az a férfi megmentette az életemet, és befogadott. A neve Mike Niimäki, Finnországban él a barátnőjével, Nina Byrddel, így kaptam egy pótanyukát és egy pótapukát. Azóta eltelt tíz év.
Mivel Nina munkahelyet váltott, így költöznünk kellett. Nem bántam, hiszen abba a városba költöztünk, ahol régen anyáékkal éltem: Espooba.
Éppen az új házunk előtt álltunk:
- Ez kész hotel
! - ámuldozott mellettem Mike.
! - ámuldozott mellettem Mike.
- Hát, van benne valami, de a szüleim ezt a házat hagyták rám. Tudjátok, én itt éltem - mondtam, és közben visszaemlékeztem azokra a napokra, amiket itt töltöttem. A merengésből Nina hozott vissza:
- Gyertek, még sok dolgunk van! Egyébként Alex, ha szeretnéd, az egész kertet teleültetheted Holdvirággal - mondta Nina mosolyogva miközben beléptünk az új otthonunkba.
Miután megmutattam nekik a házat, rögtön elkezdtünk pakolni. Sajnos, csak késő estére végeztünk, ezért gyorsan ágyba is bújtunk.
 |
| Nina Byrd |
Másnap reggel egyedül találtam magamat a házban. Az asztalon egy papírfecni hevert. Gyorsan elolvastam a ráírt sorokat:
"Szia, Alex!
Bocsánat, amiért el kellett menünk, de Mike-ot felhívta a főnöke, hogy Londonba kell utaznia.
Nekem pedig már ma dolgoznom kell. Nagyon sajnáljuk, de tudjuk, hogy Te jó helyen vagy!
Kérlek vigyázz magadra!
Puszilunk: Mike & Nina"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése